A táncházmozgalom: egy budapesti estből UNESCO-jó gyakorlat

Erdélyi falvakban a „táncház” eredetileg egészen konkrét dolgot jelentett: egy szobát vagy csűrt, amelyet a falu fiatalsága hosszabb időre kibérelt, hogy legyen hol táncolni. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a bérletért munkával, terménnyel vagy pénzzel fizettek, a rendezők pedig előtte kitakarították, felöntözték és feldíszítették a helyet. Ez a szó került át az 1970-es évek elején Budapestre, és lett egy olyan mozgalom neve, amely azóta több nemzedék zenei és táncos anyanyelvét formálta.

Miért éppen akkor?

Az UNESCO-hoz benyújtott magyar jelölési anyag — amelyet a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága adott ki — abból indul ki, hogy a hagyományos kultúra nemzedékről nemzedékre öröklődésének természetes folyamata Magyarországon a 20. század közepén megszakadt. A falusi zene és tánc nem tűnt el egyik napról a másikra, de egyre kevésbé volt a fiatalok mindennapi szórakozása.

Közben a népzenekutatás évtizedek óta gyűjtötte ezt az anyagot. A lexikon szerint Lajtha László már 1954-ben kiadta a Széki gyűjtés című kötetét; Martin György tánckutató pedig 1970-ben jelentette meg A magyar tánctípusok és táncdialektusok című háromkötetes munkáját. A városi fiatalok, akik a hetvenes években a népzenéhez fordultak, tehát nem a semmiből indultak: volt mire építeni, és voltak kutatók, akik segítettek.

Az első alkalmak

A jelölési dokumentáció szerint az első városi táncházat 1972 májusában, Martin György kezdeményezésére rendezték Budapesten, a Liszt Ferenc téren. (A pontos napot a források eltérően adják meg: a jelölési anyag május 5-ét, más, korabeli fényképekre épülő források május 6-át említik.) A Fortepan archívumának felvételei szerint az estén Halmos Béla hegedült és Sebő Ferenc kontrázott, és széki zene szólt.

Ezt követően a Kassák Klubban rendeztek táncházat Tímár Sándor és Foltin Jolán koreográfusok vezetésével, több néptáncegyüttes tagjainak részvételével. A jelölési anyag szerint 1973 tavaszától már bárki által látogatható, rendszeres táncházak indultak Budapesten, majd más nagyvárosokban is — élő zenével és tánctanítással. A kezdeményezés két-három év alatt fiatalok tízezreit megmozgató, országos mozgalommá szélesedett.

Miért éppen Szék?

A budapesti táncházak a jelölési anyag szerint a széki (ma Sic, Románia) táncalkalmak mintáját vették alapul. Szék azért vált kiindulóponttá, mert ott a tánchagyomány az 1970-es években még eredeti funkciójában, a falu közösségi életének részeként élt. A városi zenészek és táncosok nem csak felvételekről tanultak: elutaztak, meghallgatták és megfigyelték a falusi zenészeket és táncosokat, és ezt a személyes kapcsolatot a mozgalom a mai napig fontosnak tartja.

A jelölési anyag négy tényezőt emel ki a mozgalom gyors sikerének okaként:

1. a korabeli közmédia érdeklődő támogatását;
2. a széki, eredeti funkciójában élő, gazdag tánchagyomány felfedezését;
3. a kutatók, művészek és népművelők összefogását, akik folyamatos szakmai segítséget adtak;
4. és azt, hogy az alulról jövő kezdeményezés közösségteremtő, aktivitást kívánó és kissé „ellenkulturális” jellege egybeesett a 15–25 éves korosztály igényeivel.

Hogyan tanultak?

A táncház-módszer lényege, ahogy az UNESCO összefoglalja: a résztvevők élő zenére, tapasztalt táncosok vagy hagyományőrzők megfigyelésével és utánzásával tanulnak, és saját kreativitásukkal fejlesztik tovább a tudásukat. A tánctanítást énektanítás, kézműves foglalkozások és néprajzi előadások egészítik ki, és a részvétel kortól, tudástól, előzetes tapasztalattól független.

Ez a megközelítés nem a színpadi produkciót, hanem a közös szórakozást és a személyes élményt állítja középpontba. A magyar jelölési anyag külön hangsúlyozza, hogy a táncházas közönség és a hagyományt hordozó falusi közösségek között közvetlen kapcsolat alakult ki: az adatközlő zenészek és táncosok személyesen is részt vesznek a táncházakban, a városi táncházasok pedig felkeresik a hagyományőrző falvakat. Ha te is az első alkalomra készülsz, a táncházról, koncertről és fesztiválról szóló írás gyakorlati oldalról mutatja be ugyanezt.

Az „adatközlő” szó

A táncházas és népzenei szóhasználat egyik kulcsszava az adatközlő: az a falusi énekes, zenész vagy táncos, akitől a gyűjtők a dallamot, a táncot vagy a szokást rögzítették. A szó a néprajzi gyűjtés nyelvéből jön, de a táncházban személyes tartalmat kapott. A mai zenészek gyakran név szerint emlegetik, kitől tanulták a játékmódjukat, és ez egyszerre szakmai pontosság és tiszteletadás.

A mozgalom saját emlékezete is gyűjtemény lett. A Hagyományok Háza archívumában őrzik Halmos Béla hagyatékát — népzenei gyűjtését, kéziratait és hegedűjét —, a táncházmozgalom archívumában pedig a Hagyományok Háza ismertetése szerint mintegy 6500 fénykép, több száz órányi hang- és videofelvétel, valamint 243 emberrel készült interjú található.

Intézményesülés

A jelölési anyag a mozgalom történetét három szakaszra bontja.

• 1972–1981: mozgalmi korszak. A táncházak elterjedése, a módszer kialakulása.
• 1981–2000: intézményesülés. 1981-ben megalakult a Néptáncosok Szakmai Háza, ahol az érdeklődők archív népzenei és néptánc-felvételekhez juthattak hozzá. 1982-től minden évben megrendezik az Országos Táncháztalálkozót és Kirakodóvásárt.
• 2001-től napjainkig. Az oktatási és kulturális minisztérium 2001-ben létrehozta a Hagyományok Házát. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 2007-ben indult alapszintű, 2010-től mesterszintű népzenészképzés, a Magyar Táncművészeti Főiskolán pedig 2010-től mesterszintű néptánc-pedagógus képzés.

A mozgalom határokon túl is terjedt. A jelölési anyag szerint 1985-re a szomszédos országok magyar közösségei körében is meghonosodott, később pedig más népek is átvették a modellt: Lengyelországban 1994-ben rendezték az első, a magyar mintát követő táncházat, Szlovákiában 2002-ben indult a táncházmozgalom.

Az UNESCO-elismerés

Magyarország 2010-ben nyújtotta be a jelölést, és az UNESCO szellemi kulturális örökség megőrzéséért felelős kormányközi bizottsága 2011-ben, a Bali szigetén tartott ülésén vette fel a „táncház-módszer mint a szellemi kulturális örökség átörökítésének magyar modellje” elemet a jó megőrzési gyakorlatok regiszterébe. A jelölési kötet bevezetője szerint a döntés 2011. november 25-én született. Magyarországon ugyanez az elem a hazai jó gyakorlatok regiszterén is szerepel.

Fontos különbség: ez nem a „reprezentatív lista”, amelyre egy-egy hagyomány kerül, hanem az a regiszter, amely a hagyomány megőrzésének és átadásának bevált módszereit gyűjti. Az UNESCO indoklása szerint a modell bármely közösség szellemi örökségének átörökítésére adaptálható. Vagyis nem a magyar néptáncot ismerték el, hanem azt a módot, ahogyan egy közösség a saját hagyományát élő gyakorlatként adja tovább.

Mit jelent ez ma a hallgatónak?

A táncházmozgalom öröksége ott van szinte minden mai magyar népzenei felvételen és koncerten: a falusi zenészektől tanult játékmódban, a táncrendekben, abban, hogy a zenészek sokszor megnevezik, melyik faluból, kitől tanulták a dallamot. Ebből a közegből nőtt ki számos mai népzenei együttes, és a folk-rock és a népzenei fúziók egy része is innen merít. Ha pedig a széki és más erdélyi dallamok eredeti, falusi változatai érdekelnek, a dialektusokról szóló írás megmutatja, hol hallgathatók meg nyilvánosan.